Történelem, amit már mi írtunk

a.k. 957.

(1. kaland)

Miután a bátor, ám igen szerencsétlen uralkodású Barbár Bared király rejtélyes körülmények között eltűnt, szerencsétlenségek sorozata szakadt az országra.

Elsőnek a Sárkány-lovagrendek együttes támadása jött, a Mongisard-Karaax viszállyal egy időben. A külső ellenség támadására (régi jó szokás szerint) a barbárok és Mongisardok vezére azonnal fegyverszünetet kötött, ám ahogy az utolsó ellenséges lovag is elhagyta Armourgardot, újra egymásnak estek. De nem csak ők, hanem mintha az egész ország megbolondult volna, minden főúr a szomszédjára támadt, minden régi sérelem előkerült. Voltak, akik egy birtokhatáron álló körtefa miatt ölték egymást. Bármi indok lehetett a háborúskodásra.

Ebben a viharos helyzetben történt, hogy a leghatalmasabb családoknak eszébe jutott: ha a királyi ház kihalt, új királyt kell választani, s így akár ők is trónra juthatnak. Eszükbe jutott továbbá Fényes Arobal varázslata, mely szerint az lehet a király, aki mindhárom koronázási ékszert magáénak tudhatja. Kisebb, de erős csapatokat indítottak útra, kalandozókat béreltek fel, hogy a káoszban eltűnt ereklyéket előkerítsék, illetve bármit, ami trónigényüket alátámaszthatja.

Ezek a csapatok átkutatták az egész országot, átfésültek minden lehetséges rejtekhelyet. Felásták a régi romokat, leszálltak a legmélyebb barlangokba és tárnákba, belopakodtak egymás kincstáraiba és szentélyeibe. Az ország szerencséjére azonban a harcok alábbhagytak, mert minden főúr az új fejleményeket várta, hátha királyként kerekedhet ellenfelei fölé.

Rengeteg ősi ereklye és varázsfegyver előkerült ekkor, mint Bardax-pörölye, a Sárkányvér-tőr, az Áldott-pallos, vagy Grakkar tükör-pajzsa, de a koronázási ékszereket mintha a föld nyelte volna el.

Ennek a kutatásnak az ismét betörő ork hordák vetettek véget. Sereget kellett ellenük indítani, s így végre ismét vállt vállnak vetve harcoltak az armourgardi harcosok.

a.k. 958.

(2. kaland)

Mire az ork-harcok újra elcsendesedtek a tél közepében jártunk és végre csend borult az országra. A szokatlanul hideg télben a Cyberiad család feje, Ahmetir, találkozóra hívta a négy család vezetőit, hogy valami megoldást találjanak az ország legnagyobb gondjára, és az interregnumnak véget vessenek. Mind a négy család elküldte küldötteit, de csak a Cyberiad családfő jött személyesen, így eleve korlátozott volt a tanácskozás lehetősége.

A tanácskozást Cyberiad Ahmetir nyitotta meg, és a következőt mondta: „A királynak a Cyberiad családból kell származnia az ősi jóslatok szerint, a más házból származó királyok mindig katasztrófát hoztak az országra. Különben sem bizonyos, hogy meghalt a király, még előkerühet! Senki sem látta felismerhető holttestét! Javaslom egy Cyberiad kormányzó megválasztását, addig, amíg a király előkerül, vagy olyan királyt nem találunk, aki mind a négy családnak megfelel!”

Azt is elmondta, hogy ő rejtette el a Jogart, Gal-aryonnal együtt, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön. Ezt eddig csak a leghatalmasabb Cyberiad és Gal-aryon nemesek tudták, és titokban tartották, de most jó szándékuk jeléül mondják el. Ezután sorra felszólaltak a családok követei és elmondták véleményüket. A Karaaxok és Mongisardok mind trónra akartak jutni. A barbárok Fekete Rassan királyra hivatkoztak, és a félig Karaax Baredre, a Mongisardok pedig Mon-Dabronra. Gal-aryonék egyetértettek a Cyberiadokkal, de ők inkább egy négytagú régenstanácsot javasoltak, amibe mind a négy család elküldi egy-egy képviselőjét. A Cyberiad család is elfogadta a régenstanács ötletét.

A tündék hírt hoztak továbbá arról, hogy a Nyugati-erőben valami ismeretlen fenyegetés kezd testet ölteni... Ezzel azonban szinte senki nem törődött: a tanács legtöbb tagja a Korona, a Jogar és a Királyi Medál hollétét igyekezett megtudni a többiektől. Semmilyen egyezségre nem voltak hajlandóak.

Aztán a tanácskozás szünetében ismét régi sérelmek kerültek elő, több párbajra is sor került, mígnem a Karaax küldöttség valakitől megtudta a Jogar rejtekhelyét, és azonnal útra kelt, hogy megszerezze. Erre a Mongisard csapat üldözőbe vette őket. Újra küszöbön állt egy Karaax-Mongisard háború.

Hogy ennek elejét vegyék, az elfek és lovasok megegyeztek, hogy közösen próbálják megakadályozni a vérontást. A terv az volt, hogy a Cyberiadok gyors lovaikkal a Karaaxok elé vágnak, vagy legalább a barbárok és Mongisardok közé kerülnek, hogy azok ne tudjanak egymásnak esni. A tündék pedig a két csapat nyomát követve haladnak, s közben megpróbálják az útba eső Nyugati-erdő titkát felderíteni...

Hogy ezután mi tötént, nehéz lenne pontosan felidézni. Talán Armourgard legsötétebb korszaka vette kezdetét? R engeteg harcos lett aznap a halál martaléka. Akik túlélték ezt a szörnyű napot, életük végéig beleborzonganak, ha csak eszükbe jut.

Amikor útra keltek, még egyik csapat sem sejtette, hogy a Nyugati-erdőben mi rejtőzik!
Elsőnek a barbárok lettek figyelmesek a kopár fák közt egy fejedelmi alakra. Vörös palást és mongisard páncél volt a viselete, így először bizalmatlanok voltak. De aztán közelebb mentek, és a délceg lovag kísérője, aki ócska szőrmeruhája alatt mágus-öltözetet viselt, megnyugtatta őket, és mintha csak tapintotta volna hatalomvágyukat, úgy csöpögtette mérgező szavait fülükbe. Elmondta, hogy a hegyek és erdők szelleme öltött emberi alakot, hogy a Karaaxokat trónra segítse, mert egyedül ők menthetik meg királyként az országot. Ha két koronázási ékszert meg tudnak szerezni, jöjjenek el, s akkor ő oly hatalommal ruházza fel őket, amivel a harmadik magától náluk terem, s ezzel a trónt megszerezhetik. Ezekkel a balga reményekkel indultak a jogar megszerzésére, tarisznyájukban a királyi koronával.

Az őket üldöző Mongisardok bizakodva léptek a fekete páncélos alak elé, aki nekik már be is mutatkozott: „Mon-Dabron vagyok, Armourgard Mongisard királya, akin a hálál nem tudott úrrá lenni, és visszatértem, hogy családomat az őt megillető trónra juttassam!”

Tőlük is két koronázási ékszert kért, hogy ezekkel megerősödve az erdőt elhagyhassa. Az ifjú sard, Aramil eszét elbolondította a varázslatos alak, és kardját felajánlva letérdelt elé. Amint útnak indultak, széthúzás támadt a csapatban. Vajon Aramil emberei megsejtették ifjú vezetőjük őrületét, vagy épp őket szállta az meg? Ki tudná megmondani, de vezérükre támadtak, aki alig tudott elmenekülni kezeik közül...

Végül a tündék is eljutottak az erőbe. Vezetőjük, Gal-aryon fia Elbert ugyan népének szemével ifjú, alig több kétszáz évesnél, de a gonosz varázslatot azonnal meglátta, társai pedig még jól emlékeztek, amikor kardjukkal kellett a kegyetlen Mon-Dabron uralmának véget vetni. Azonnal továbbsiettek, hogy figyelmeztessék az országot a fenyegető veszedelemre.

Szokás szerint, ha veszély fenyegeti Armourgardot, az orkok is azonnal megjelennek - így történt ez most is: egy szűk völgyben rátámadtak Elbert tündéire. Szerencsére a csatazajra ott termett a fellázadt Mongisard csapat, és ez elég volt a támadóknak, hogy gyorsan kereket oldjanak. A Cyberiad csapat azonban eltévedt egy bozótosban és egymást is szem elől tévesztették. Egy fiatal, tapasztalatlan harcosokból álló egység leszakadt a többiektől, és tévedésből Elbert harcosaira támadt, s mire a félreértés tisztázódott, egy Cyberiad harcost levágtak, egyet pedig jéggé dermesztettek.

Végre már úgy tűnt, sikerült összefogni Armourgard családjait: itt voltak Gal-aryon, Cyberiad és Mongisard képviselői is... de a Karaaxoknak nyoma veszett!

Bizony, amíg a három csapat egymást kerülgette a bozótosban, addig a barbárok a megszerzett Jogarral és a Koronával visszajutottak a Nyugati-erdőbe. Mon-Dabron szelleme – mert bizony még csak az volt - amint megkapta a Koronát, a fejére tette, a Jogart kezébe vette, felemelt páncélos balján pedig megvillant a Királyi Medál. Bizony ez már nála volt, ennek segítségével tudott alakot ölteni. A föld megremegett, rettentő morajlás hallatszott, és a szellem-király körül megolvadt a hó, a föld pedig öles körben, mintha vonzaná az, a szellemalakhoz tapadt.

Ekkor látták csak a döbbent Karaax harcosok, hogy eddig csak fakó kísértet állt előttük a most már valóságos Mon-Dabronhoz képest. Akiknek sebesülésük volt, azonnal leborultak előtte, és mint urukra tekintettek föl. Azok a harcosok, akik sértetlenek voltak, a királyra vetették magukat, de az varázskardjával rettentő sebeket osztott, és kezének intésére is elhullottak az emberek. A sebesültek pedig, mintha el volnának varázsolva, társaikra rontottak, mindeközben a mágus parázsesőt és tűzlabdákat szórt rájuk. Alig néhányan tudtak elmenekülni.

Mon-Dabron megindult elbűvölt seregével, és útközben szerteszét megbúvó orkok csatlakoztak hozzá. Amikor szembetalálkoztak Elbert seregével, megismétlődött a varázslat. De itt már nem csak a sebesültek, hanem az összes Mongisard is megbűvölten csatlakozott a fekete páncélos király hadinépéhez, akik immár több varázslóval is gyarapodva, minden ellenállást elsöpörtek. Nemsokára elérték az Országzászló dombját, mely az ország közepén állt. Mon-Dabron felhágott rá, és fennhangon kihirdette királyságát.

Ekkor érkezett meg a maradék Karaax, Cyberiad és Gal-aryon, harcos Elbert és Vulgar barbár vezér vezetésével, akik még egyszer megkísérelték megütközni Mon-Dabronnal és felsorakoztak a síkon. Mon-Dabron is felállította seregét velük szemben. A király elvonult ork, Mongisard és félig élőhalott elvarázsolt serege előtt, és első uralkodói tettével Armourgard lovagjává ütötte az összegyűlt orkok vezérét, Grak-ot. Katonái letérdeltek előtte és imádták őt.

Amikor Elbert és Vulgar meglátták ezt, rettentő haragra gerjedtek, és az ellenségre rontottak. Grak is ordítva rohamra vezényelte hadait, és megkezdődött az öldöklő ütközet. Rengeteg hős küzdött bátran ezen a napon.

Két ifjú Cyberiad nemes, Trilameil és Sant-Urn, mindig egymást támogatva vágták le egymás után ellenségeiket. A tünde Heled-Nare szablyája vetett véget Grak rövid fővezérségének. A másik oldalon az ifjú Mongisard Lisander - kinek ez volt élete első csatája - osztogatta rettenetes fejszecsapásait Mon-Dabronnal pajzs-pajzs mellett haladva. De a harc legnagyobb hőse a barbár harcosnő, Barbaruna volt, ki számtalan orkot küldött aznap a másvilágra, tévedhetetlenül elhajított dobó-baltáival.

Mire a nap lenyugodott, Mon-Dabron holtakkal borított mezőn lépdelt keresztült. „Királyi bíborszőnyegen” haladt, a kiömlött vér festette havon. Megkezdődött Mon-Dabron harmadik uralkodása!